Van az ő arca. Van az én arcom. És vagyunk mi, az
Arcok.

Együtt, közel harminc éve. Volt ebben minden: ismerkedés, felfedezés, megismerés, szeretem nem szeretem, és elválás is. Aztán újra egymásra találás, már amolyan felnőtt módon, tapasztalatokkal fűszerezve, elfogadással és megértéssel. A félreértéseket megbeszéltük, a fájdalmainkat jól kibeszéltük és elengedtük. Nincs egymás mérgezése. Már nincs erre időnk. Elmúltunk ötven évesek.

Az életrajzunk érdekes, az életünk még inkább, legalább is szerintünk, de ezeket nem itt és nem most fogjuk részletekbe menően kitárgyalni. Majd. Hétről-hétre úgyis kiderül valami. Sok a közös pont, sok a közös érdeklődés, a hasonló gondolat. És sok a különbség. Ettől izgalmas, ettől inspiratív, és időnkét ettől idegesítő is.

Olvasunk, nézünk, tervezünk, megvitatunk.

Jókat főzünk együtt, ő elméletben, én gyakorlatban is. Szeretünk enni. Rajtam látszik, rajta nem. Őrjítő.

Ő a tudatos, én az álmodozó-tervezgető.

Ő zárkózottabb, én beszélek, olykor túl sokat.

Talán kiegészítjük egymást?

Talán inspiráljuk egymást?

Igen.

De most mindenestre valamit létrehozunk együtt. A többit majd meglátjuk. Ez még számunkra is meglepetés.

​

Fejes Mónika - Nagy Ágnes